2011.08.03.

AZ ÉLET  PARADOXONJAI

Manapság egyre különösebbé és megfoghatatlanná válik számomra az életem.

Kutatom a múltat és szenvedem jelent, miközben tervezem a jövőt. Mily rövid is az életem és mégis mennyire telitett az ellentétekkel és az elpazarolt vagy megélt pillanatokkal. Pillanatokkal melyek nélkül nem lenne teljes és melyek nélkül nem lenne jelentéktelen és melyek nélkül ma is ártatlan gyermeki szemmel nézhetném a körülöttem elterülő világot és embertársaimat.

Ma latom mennyire is paradoxon az idő melyben élünk, mennyire paradoxon is a világ, ahogy megváltozott.

Többet költünk, de kevesebbünk van, többet veszünk, de kevesebbet élvezzük. Nagyobb házaink vannak, de kisebb családjaink, több kényelmünk, de kevesebb.

Több diplománk, de kevesebb érzésünk, nagyobb tudásunk, de kisebb ítélőképességünk, több tapasztalatunk, de több problémánk is, több gyógyszerünk, de kevesebb egészségünk.

Túl sokat beszelünk, ritkán szeretünk, és gyakran utálkozunk. Megtanultuk hogyan éljünk, de nem az életet, adtunk életet az éveknek, de nem adtunk éveket az életnek

Ismerjük az utat a Holdra és vissza, de nehézkes átmennünk az úton, hogy a szomszédunkkal beszéljünk. Ismerjük az űr külső régióit, de nem ismerjük a belső régiókat. Tisztítjuk a levegőnket és szennyezzük a lelkünk.

Ez az az idő mikor levelünk egy másodperc alatt a világ másik pontjára jut és szavunk a mellettünk álló nem hallja.

Elveszünk a paradoxonok tengerében és észre sem vesszük, hogy amit találunk az egyik oldalon elveszítjük a másikon.

És mennyire, de mennyire látom az én kis jelentéktelen életem tükrében ezt a nagy ellentmondásosságot. Szinte hihetetlen és megrémiszt, ha elgondolkodom, hogy az elmúlt közel 50 évemben barmit is szereztem, vagy kaptam el is vesztettem vagy vesztettek velem. Mert harcoltam, hogy megszerezzem és mikor a harcnak a végén győzelmet szereztem hagytam , hogy szép lassan a babéraimon ülve el is szálljon.

Voltak gyerekeim és még sem volt, volt feleségem és egyedül voltam, dolgoztam és sikereket értem el és egy pillanat alatt feldobtam mindent egy csalfa ötletért. Szerettem és szerettek és a halál közbeszólt, gyűlöltem és gyűlöltek és nem történt semmi.

Kihasználtam és kihasználtak és nevettünk egymáson, miközben a legnagyobb vesztesek voltunk. Hazudtam eleget és becsaptak meg többször, hittek nekem és nem hittem el meg az igazat sem. Határtalan bizalom és keserítő kétség kavargott bennem és rombolta le a felépített érzelmek megingathatatlannak vélt bástyáit.

Hányszor és hányhelyen találtam meg a megtalálhatatlannak vélt mindent és semmit.

Néztem az égre, kerestem a napot, de nem láttam mást, mint a mindent elborító feneketlen sötétséget. Apró örömök feledtettek a hatalmassá nőtt bánatot, s jelentéktelen fájdalmak ölték meg a rügyre fakadó boldogságot. Szárnyaltam, mint sas a végtelen égen és vakond módján turkáltam a rothadásnak indult fold alsó régióit.

Éltem, mint kinek nem számit semmi és senki és belül szenvedtem a társtalan magány kínzó önmarcangolását.

Soha nem voltam egyedül és soha nem volt mellettem senki. Hazudtam önmagamnak életem elszaladt röpke éveiben és nem volt, aki megmutatta volna, aki kinyitotta volna szemeim a helyes útra.

Hittem Istenben és pocskondiáztam Őt, hittem a Pokolban és kinevettem a Sátánt.

Máig sem tudom mi az igazság, de valahol mindig a Sátán tudott győzni és én ellöktem Istent és angyalait magamtól, mert így volt egyszerű és szórakoztatóan mulatságos. És most életem delén rájöttem, hogy ez mind csak ámítás volt és lelkem eladtam a Pokol urának. 

És Isten nem hagyott el, mellettem és velem maradt és nekem adta azt, amire mindig is vágytam melyen legbelül. Megmutatta nekem , hogy mik a Pokol mélységei és milyen is az zuhanni és elveszni és megmutatta milyen is újra és újra felemelkedni és hinni és meg találni egy nap a fényt, ami vezethet, és irányt adhat.

Igen megadta és segített megtalálni azt, amire szükségem van és van bárkinek a Földön. Az igaz szeretet és szerelem csodálatos, önzetlen érzését. Megtalálhatom azt a társat, akivel ezt a paradoxon tengert kiegyenlített és kiegyensúlyozott emberi életté tehetjük. Akivel minden, ami eddig történt természetessé és normálissá válhat, akivel az ellentétek e furcsa halmaza egy globálisan kiteljesedett, egyszerűen kezelhető életté válhat.

De a felelem és rettegés meg mindig teret ad az ellentétes dolgok megnyilvánulásában.

Lelkünk már együtt szárnyal, és mégis szinte áthidalhatatlan távolságból vágyja a megtapasztalás szükségét. Szabadok lehetnénk érzéseinkben, és láncra verve a múlt árnyaiban, szabadon szerethetnénk, de be kell zárnunk saját kétségeink rácsai mögé. Vágyjuk egymás testet és felünk a csalódástól, kívánjuk kezeink összefonódását, és mások kezeivel találkoznak ujjaink, csókolni szeretnénk de, mások lopkodjak el tőlünk, beszélni de elnyomja hangunk milliók kiabálása. Papírok és előítéletek állnak közénk mikor csakis velük együtt élhetünk szabadon. Sokan vannak velünk s meg többen ellenünk, egyesek segítenének és mások hátráltatnának, ami jó és öröm nekünk, az rossz és bánat másoknak. Álmokat kell felépítenünk a semmiből és álmokat ledönteni a valóságból, utakat felperzselni magunk mögött és újakat építeni lépteink elé, biztonságot eldobni a bizonytalanságért, vállalni az ismeretlent és felejteni a megismertet.

Igen újra és örökre a kérdések, a paradoxonok.

És mégis felemelhetjük a fejünk, bízhatunk és kiállhatunk és szerethetünk, hiszen nem vagyunk egyedül. Egymással vagyunk és a szeretet és a szerelem minket vezet, minket igazol és lehetőséget ad a boldogság elérésére, melyet mindenkinek e Földön egyszer, legalább egyszer meg kellene kapni. Mi megkaphatjuk a lehetőséget és már csak rajtunk áll, hogy tudunk e élni a felkínált és meg talált csodával. Senki nem dönthet és befolyásolhat minket, ha mi nem engedjük és a magunk oldalára fordíthatjuk az élet megoldatlannak és megoldhatatlannak tűnő nagy megpróbáltatásait.

Madách írta le hogy az Élet célja a küzdés maga és csak akkor élhetünk teljes Életet, ha felvállaljuk ezt a küzdést a céljainkért, teszem hozza én.

Most látom csak meg, hogy az életem nem is különlegesebb, mint másoké és nem is ellentétesebb csak másképpen élem meg és viszonyulok hozzá.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült megtalálnom ezt az igazságot és a boldogsághoz vezető utat és tudom, hogy a PARADOXONok már nem ellenem, hanem értem vannak és a purgatórium lépései a megvalósulás felé.

És ma ujra zuhanok asötétségbe, újra célt kell kitűznöm, lábra kell állnom és használnom a paradoxonokkal teli életem, sorsom hátralévő idejét. 

                                           Köszönet Valakinek, nélküle ez nem született volna meg!